Szilveszter

Hétnap és Hajnalpír moziban szilvesztereznek, a puha fotelekből nézik a vásznat, és az előtte zenélőt. Hunnia, szilveszter, 2009.

Előző nap felírták a nevüket egy sajtpapírra (már nem ők, hanem az övéket), bár, mint kiderül, a bejutással nincs gond, a tömeg nem nyomja szét a falakat, nem kell órákat sorban állni a mosdónál, mindössze a pultnál van egy kis tumultus, de ha ott nem lenne, az baj lenne. Hétnap azonnal a pulthoz megy, de Barbarot hamarabb szolgálják ki, pedig később jött. A felszolgálólány legalább annyira lelkes, mint egy punk, ha Anti Fitness Club koncertre kényszerítik, csak ő nem lázad, inkább látványosan szenved.
Ám a jegyekért cserébe italt ad, közben Hajnalpír fogast talál, van italuk, nincs kabátjuk, irány a moziterem, ahol már a Junkies játszik, méghozzá akusztikus verzióban, Barbaro Attila és Szekeres András ülnek a színpadon, velük szemben pedig a moziértő közönség süpped bele a kényelmes fotelekbe, és bakancsos lábaikkal dobolnak a szőnyegpadlón. A dalok pedig meglepően jól szólnak, néhányat pedig fel is ismer két, a Junkies –biográfiát azért nem kívülről fújó hősünk.
- Miattad iszom te állat! – mondja immár ismét fent a kávézóban Hétnap, megérkeztek már a haverok is, öten múlatják az időt, Roy hangol a színpadon, megállapítják, hogy a Hunnia azért nagyon jó hely, egy sziget, egy vadon, ahová még nem tört be semmi modern, elég kicsi ahhoz, hogy az emberek szeressék egymást ott és ne a pénz uralja az egészet.
Közel az éjfél, veszélyes zónához érnek, visszamennek A-ból B-be, és most B nem ismeretlen, hanem a moziterem. A színpadon már Hétnap névrokona, Nap, vagy Zselenszky, lírikus dalait mély csendben veszi tudomásul a közönség, köszönhetően az andalító dallamoknak, a lágy érzelmes szövegeknek és az alkohol álmosító hatásának. Hétnap megkérdi Janót, hogy mikor kezd, Janó kedvesen mondja, hogy mindjárt így megtöltik poharaikat és mennek előre a tizenévesek tengerébe, és egy fizikális valójában is létező tengerbe, vörösbor, fehérbor és sör kombinációja oldja fel a szőnyeg szürkeségét, a kárpit nem tudja beszívni, annyi van, megteszi ezt a közönség fenekén a nadrág.
Nem mintha ez lenne a lényeg, mert már szólnak is a dalok, közelről, de elviszenk a távolba, Zánkára meg a Zengőre, János pedig a színpadon nagyon él, néha a mellette felejtett székbe beül mellé valaki, egy tudományos-fantasztikus elméletekkel és nagykabáttal felruházott fizikusféle; egy satu részeg, annál jobban csak lelkes rajongó; meg fentről a jófej Roy, aki beszáll néhány dalba. Mintegy három óra zenélés után Janó közli, hogy szünet van, és mindjárt folytatja, Hajnalpírék pedig borfoltos feneküket egy moziszékbe helyezik, alkohol már nem játszik, üdítőre költenék a jegyeket, de ez bonyolultabb, mint gondolnák. Megjelenik néhány kósza lencsés tál, és a szesz áztatta gyomornak ez úgy esik, mint tavaszi zápor, a fűszere a lencsének remek, a szájban szétmállik, és nyugtatja a háborgó hasat, energiával tölti meg a fárdat sejteket és tán még endorfint is termel, legalábbis Hétnap meg mertne rá esküdni, vagy ha azt nem, hát fogadna rá a tippmixen.

(Elég hülye lezárás ez, tudom én, de hőseink teli hassal már szinte alszanak, ezután csak annyi történik már, hogy hirtelen ötlettől vezérelve hazaindulnak, fütyülnek a második felvonásra, az esőre, meg az éjszakai hatoson a tömegre, örülnek, hogy jár, ötre jár, hajnalodik, jól kezdődik az év, nekik.)