Egy tucat ezresért cserébe kapunk két rózsaszín karszalagot és még csak meg se motoznak minket rendesen, csak kicsit. Bejutva a színpadokhoz az elsõ ember, akit megpillantok az az egykori szomszédsrác, aki mára elkallódott kamaszból kilátástalan alhoholistává nõtt fel, legalábbis ezt pletykálta az õ anyja a minap az enyémnek. Mellette egy haverja. Tibi. Elõtte egy sör. Borsodi. Körötte egy fesztivál. Hegyalja.De nem csak a szomszédsrác változott meg, változik minden, hogy messzire ne menjek: én. A szomszédsrác egykori szomszédsrácaként fesztiválon úgy vettem részt, hogy koncertet csak teljesen véletlenül láttam. Szinte nem is. Valami kapitális váéletlen folytán néha. Na, de csak azért példálózom magammal, hogy legyen ellenpont. Én, mint magam ellenpontja. Példálózok. Hogy legyen mihez mérni. Hogy most húsz. Egy híján huszonegy. Nyolcvan híján száz. Koncert. Ami elõtt elhaladtunk, megálltunk, belenéztünk, fikáztunk, tapsoltunk, nevettünk, dúdoltunk, csókolóztunk, ittunk, ültünk, lábra lépést elszenvedtünk. Itt egy huszas. Koncertmaraton.
Bemelegítésnek a Honey Bee jön velünk szembe, nem szó szerint persze. A kezdetekkor érdeklõdõ az ember, belenéz mindenbe. Mint ők a vakuba. Lefényképezem õket, hogy majd emlékezzek rájuk, ha írni kell, és így dereng valami, de nem sok. Így semmi rosszat nem tudok írni róluk legalább. Mentségemre szóljon, hogy gyorsan tovább is vánszorgunk, veszünk egy doboz Borsodit és szinte hitetlenkedve nézem, hogy 340 Ft (!) áll a blokkon (!!). Olcsó. És ez biztos leblokkolta a Honey Bee-t az agyamban. (Különben is nehéz egy fesztiválról idõrendben írni, mert a sok impulzus annyira szétszabdalja élményeket, mint iratmegsemmisítõ az A/4-est). Végigjárjuk a terepet és a nagyszínpadon is szól már a zene, hát arra megyünk, és mivel még nem a Depresszió muzsikál, kicsit ott is maradunk. A Road nevû csapat áll a (nagy)színpadon, és meglepetésemre eléggé jó zenét nyomnak. Olyan Beatrice- Tankcsapda keverék, motoros, dallamos, egyszerû rock. A gitárosnak ördöghaja van, de Borinak hiába magyarázom, ő rájuk egyáltalán nem emlékszik.
Ellentétben a hennarajzolóra, aki Borsó kézfejére rajzolt, rá emlékszünk, bár ő nem énekelt de nagy piros pötty volt a homlokán. Kész is. Ötszáz. Fél óra száradás, víz ne érje. Varga Zsuzsa nem árt neki. Nézzük. Elketronikus, beleélős, lazulós zene. Nagyon rossz szabású nagyon trendi piros farmerban, huzentrógerban, sok copffal énekel. A basszusgitáros egy törékeny lány,
meglepő az ilyen. Nem túl sokan hallgatjuk és nem annyira sokáig, lassan vége, játszhat még egy utolsó dalt, a Honey Beet simán lezavarták ilyenkor már a színpadról. Elbattyogunk megnézzük a Junkies énekesének zenekarát, a Stereomilket a sátorban. Kábé egy számot látunk, de az pont a kedvencem (Csillagtelep) amit Bérczesi Robi írt, de nem tette rá egyik Hiperkarma lemezre sem, de kétségtelenül minden hangjában Hiperkarma (Blabla) szám. “Ugye titokban még mindig ő a legszebb”. – énekli el ebben a számban Szekeres vagy tízszer és valamiért jó ez a sor nagyon.Ezt dúdolgatom magamban, amikor kisétálunk a sátorból a Borsodi Malátabárhoz érünk, Borsó behúz, hogy ebbe muszáj belenézni, Dorina. Kevesen vannak itt is, talánha huszan (kidobókkal, pultosokkal, velünk), és bizony a megasztáros is érzi, hogy ez valahogy nincs
rendben ez a produkció. Legalábbis érezni a kínt. Vagy csak mi éreztük, fene tudja, megyünk innen is, belekukkantunk A kutya vacsorájába meg a Supernembe is. Az előbbiról inkább nem írok, nem akarok negatív lenni állandóan. A Supernemről meg elég annyi, hogy mint a magyar- kaliforniai punk legismertebb képviselője, nagyon pörgős, dallamos, egyszerű zenét csinálnak, elég sokan is voltak bent a sátorban, akik kívülről üvöltötték a számokat, többnyire a fiatalabb korosztály. Utánuk következett a Junkies, akiknek a színpadra lépésével kapcsolatban három 
dolog fogalmazódik meg bennünk, az egyik maga Riki Church (megfogalmazódás 1), de ennek kifejtésébe inkább nem megyek bele. Sokkal érdekesebb, hogy a Jim Beam színpad mai 3 fellépője közül a Szekeres András a Stereomilk együttes énekese is a Junkies mellett, a Barbaró Attila meg a Zorall és a Junkies gitárosa is egyben (megfogalmazódás 2). Egyszerű az élete a fesztiválszervezőnek, akik biztosra mennek mint lángossütő a strandon, semmi újdonság, semmi frissesség, pedig jó illata van a hamburgernek is a szomszédban. Nem rossz a lángos, csak unalmas, ha csak az van. A Junkies meg a Zorall már tavaly meg tavalyelőtt is beváltak. Kezd kissé monotonná válni majdnem minden fesztivál, kevés a friss zene. Azt akarom ezzel végre kimondani, hogy kicsit ciki már a Junkies, na (megfogalmazódás 3). És Riki Church is (1). Na. 
De ezt már a második sör után jegyzem meg, amikor már ilyen okos vagyok. Nézzük épp a Vad Fruttikat teljesen más kategória, komoly rajongóhaduk van már, sokan nézik őket, egy fun sárga zsigulis pólóban támasztja a kordont. Az énekes nem támaszt semmit, rengeteg energiája van, azt alátámasztom, de ez látszik, meg látszik az inge is a gitárosnak, mert kurva jó átlátszó gitárja van, nem láttam még ilyet soha.
De nem ez az egyetlen, nem láttam még, a SKAfunderz zenekart sem nézem még élőben, pedig női fúvósszekcióval jöttek, meg vidám zenével, nagyon jó bemelegítő banda a PASO-ra,
bejönnek. Kissé elkalandozó, egyszerű szövegtémák, könnyed, táncolós hangzás; igazi fesztiválzene, közben még henna is nyugodtan szárad, nem éri víz és meg lehet közben kívánni apattogatott kukoricát is, csak az a kérdés, van-e a helyszínen popcornárus, igen, van, Borsó odavezet.
